Cathlin nyomában 7.

Az egész tavasz három érzés, hangulat, élmény kavalkádjából állt össze. Egyfelől érettségire felkészülés, tanulás, szóval úgy a szokásos. Másfelől - főleg este elalvás előtt - Ő. Hogy mi lehet vele... Hogy tudja-e még a nótánkat, dúdolja-e még magában néha. Hogy felfedezte-e más is a göndör fürtöt a füle mögött. Hogy tudja-e más is, mit csinál, ha ideges. Ha feszült. De a harmadik - és azt hiszem, ez is elég maradandó volt - Ágnes.

Hetente egy-két alkalommal mindig felmentem hozzá, valamiért szerette, hogy ott vagyok, hogy beszélgetünk. Látszott, hogy nem nagyon van társasága. Mesélt a megszállókról, én pedig érdeklődéssel hallgattam, elvégre szegről-végről érintve voltam. Kezdett visszajönni az életkedvem is, egyre gyakoribbá vált, hogy egy sörre vagy borra beültünk valamelyik kocsmába. Persze Horváth, ez a barom, mind lerészegedett egy óra alatt. Volt olyan, hogy délután kettőkor beültünk, ez meg már háromkor asztal alá csúszott...

Egy ilyen kocsmázás után történt, már túl voltunk az írásbeliken, tehát bizonyosan május volt, hogy felmentem Ágneshez. Olyan négy óra lehetett, maximum fél öt. Kopogtam, de semmi. Gondoltam, benyitok. Megyek be, de semmi, szólok, nincs válasz. Ekkor már rossz előérzetem volt. Sehol senki. Na, gondoltam, hazamegyek, de előtte még elnézek a mosdóba (a kollégiumban a folyosó végén volt egy mosdó, és mivel egyik szint sem volt koedukált, mindenhol csak egy volt). El is intéztem a dolgomat, de hallom, hogy csobog a víz. Bennem meg mocorgott a kisördög, hát benéztem.

Ágnes volt ott. Zuhanyzott. Nem volt az a tipikus szépség, és az eddigiek során soha nem is néztem rá nőként, de most valahogy más volt. Ahogy csorog le a víz a testén... Aztán eszembe jutott Ő, meg az, hogy Úristen, mit csinálok, hát tizennyolc vagyok, ő meg legalább harminc. Maradjon a suszter a kaptafánál. Megmostam gyorsan az arcomat, hogy felfrissüljek, aztán elsiettem haza, és egészet arra fogtam, hogy aznap egy pohárral több bort ittam...

Lengyel, magyar két jóbarát, együtt búsul s issza borát...

Számomra még most is felfoghatatlan, ami történt. A lengyel elnök - és kísérete - Katyńba tartott, hogy az áldozatokról emlékezzenek a tragédia 70. évfordulóján. Katyńról korábban már írtam, így ebbe most nem kívánok részletesen belemenni. Annál is inkább, mert ma most talán nem ez a legfontosabb. Hanem az, hogy az elnököt szállító repülő lezuhant, és Lech Kaczyński elnök - számos lengyel méltósággal együtt - életét vesztette.


Lech Kaczyński 1949. június 18-án született Varsóban. Jogot tanult, 1980-ban PhD-fokozatot szerzett. Később habilált, majd a Gdanski Egyetemen lett egyetemi tanár (a legmagasabb egyetemi oktatói fokozat). Kezdetektől tagja volt a lengyel ellenzéki mozgalmaknak, így 1980-ban a Szolidaritásnak is. Valódi politikai sikereit - fivére oldalán - a 2001-ben a jobbközép Szolidaritás Választási Akcióból kiváló Jog és Igazságosság párt színeiben érte el.

2002-ben Varsó polgármesterévé választották. Ettől kezdve komoly eszköz került a kezébe, hogy tovább munkálkodhasson a lengyel nemzeti öntudat ápolásán és fejlesztésén. A Varsói Felkelés Múzeumának felállítása és megnyitása is a nevéhez fűződik.

2005-ben először pártja nyerte meg a lengyel parlamenti választásokat, majd ő maga diadalmaskodott a lengyel elnökválasztáson, a 2. fordulóban fordítva a jelenlegi miniszterelnök, a liberál-konzervatív Donald Tusk ellenében. Köztársasági elnökként is megőrizte nemzeti elkötelezettségét, amely nem csupán az általa 'eurorealista'-ként leírt álláspontban tükröződött, hanem abban is, hogy a II. világháborúban Lengyelországot feldaraboló államokkal (Németország és Oroszország) szemben erőteljes, határozott külpolitikát folytatott. Mindeközben közvetítő szerepet vállalt Ukrajnában, majd a 2008-as grúz-orosz konfliktus idején a grúz elnök a lengyel elnöki honlapon kommunikált a világgal (mivel az orosz hackerek szétszedték a grúz informatikai rendszert).

Egy kampány utolsó napja

Arról, hogy ma van a választási kampány utolsó napja, eszembe jutott, amikor legutóbb országgyűlési választások voltak. 2006 kampányának utolsó napja valamivel mozgalmasabban telt, mint a mai (egy ppt Albániáról és a szobám rendberakása). Jankóval plakátoltunk egész délután/este. Néhány életkép arról a napról:

1.) Éles-sarok. A villanyoszlopra a MIÉP-Jobbik A Harmadik Út plakátját ragasztjuk. Egy 50 körüli nő (több füllel, mint foggal) odajön, és megkérdi: 'Annak a hitlerista Csurkának a plakátját ragasztjátok?



2.) Sörgyár másik végénél. Épp egy SZDSZ-plakát kap új értelmet, amikor a kuruc.info plakátpályázat győztes munkájával javítjuk az eredetit. Egy férfi szólít meg minket, hogy miért tépkedjük a liberálisok plakátját. Mutatom, hogy csak újat rakunk ki, íme, itt az SZDSZ-logo ezen is.



3.) Rákoskeresztúr-városközpont. A templom és a buszvégállomás között egy falon Kovács István független jelölt képe mellé kerül az imént említett Legyél te is Kovács Pisti barátja! feliratú plakát.



4.) Rákoskeresztúr, Pesti út. Fenke Ferenc helyi harmadik utas képviselőjelölt plakátja kerül magasabbra Kovács István (azaz Kovács Pisti) független jelölténél egy villanyoszlopon jóvoltamból (sajnos sötétben elég rossz volt telefonnal fényképezni).

Röviden ennyit arról, hogy telik két elszánt pártaktivista utolsó napja a kampányban.

Gara

Szomorú aktualitása van a mai napnak számomra, és nem csak azért, mert Csengey Dénes névnapja és halálának évfordulója van, hanem azért is, mert ma lenne 58 éves Garamvölgyi Lajos, a LOKI legendás edzője. Kiskoromban, mikor még kedvenc csapatom a másodosztályban sínylődött (mindez a '90-es évek első éveiben volt), a '92-93-as szezonban odakerült egy akkor névtelen edző, és a névtelenekből álló debreceni csikócsapatot visszavezette az elsőosztályba. Aztán erősítés nélkül, 21-22 évesekkel a 7. helyig menetelt a LOKI, Debrecen pedig igazi oroszlánbarlang lett. A következő szezonban Édesapám elvitt életem első meccsére az Oláh Gábor utcába. A Békéscsabával játszottunk, akik az előző szezonban másodikak lettek. Végüls döntetlen lett, de számomra maradandó élmény volt mind ez, mind pedig később az akkor még félelmetes Kispest legyőzése (2-1).

Hát valahol innen indult el a dolog, mindez persze Garával. Mint ahogy a bronzérem 1995-ben. Emlékszem, jelent meg akkor egy Bronzkorszak nevű kiadvány a csapatról. Ahányszor Tetétlenen jártam átlapoztam. Aztán a következő nagy siker, amit sajnos csak tévéből nézhettem végig, az első Magyar Kupa. Mármint a LOKI számára első. A 2-1-es győzelem a Tatabánya ellen. Aztán az UEFA-kupában a Wolfsburg legyőzése. Garával szerintem minden játékos és szurkoló elhitte, hogy nincs lehetetlen a sportban, különösen pedig a fociban. 2008-ban ment el.

"Te hoztál fel minket a nagyok közé, és Te tettél minket is naggyá,
Egy igaz ember, igazi mester, egy darabka történelem...
Ez mind Te vagy nekünk.
Köszönünk mindent!
Isten veled, Garamvölgyi Lajos!"

Cathlin nyomában 6.

Nem sokan hiányoztak az osztályból, éppen csak egypáran, de ugyanolyan szörnyen éreztük magunkat, mintha egyedül lennénk csak, mindenki más egy tömegsír mélyén feküdne. Azt hiszem, abból a néhány hónapból, ami még az érettségiig hátra volt, ez maradt meg mindenkiben leginkább. Meg az a fajta reményvesztettség, ami egy vesztes országot a háború kellős közepén sújthat. Én pedig még inkább nehezen viseltem a dolgot, hiszen a lelki társam valahogy nem volt mellettem. A napjaim így jórészt tanulással és olvasással teltek, elvégre valahogyan le kellett foglalnom magamat. Ez meg másképp nemigen ment.

Ahogy kijött a tavasz, esténként sétára indultam, hogy rendbe szedjem a gondolataimat és megpróbáljak továbblépni. No, persze az sem elhanyagolható szempont volt, hogy ekkor senki nem látta, hogy fogy a cigaretta. Az egyik első ilyen sétámon történt, hogy az Agórán összefutottam egy harminc körüli nővel. Épp cipelt valami szatyrokat a kollégium felé, ahol tudvalevőleg a megszálló csapatok voltak tartva. Gondoltam, segítek neki. A legfelső szinten volt elhelyezve néhány nő. Nem tudtam, miért, hiszen volt lakásuk a városban.

- Hogyhogy a kollégiumban lakik? Úgy tudtam, itt csak diákok éltek.
- Így is volt, nekem is volt lakásom. Csak oda ezeknek a szemeteknek a főkolomposai költöztek be. Kérsz egy kis bort? - kár lett volna tagadnom, hogy jól esne.
- Köszönöm.
- Ugyan. Én köszönöm, hogy segítettél. De hogyhogy ilyenkor nem vagy otthon vagy a barátnőddel?
- A gondolataimat szedtem rendbe.
- Úgy. És mit kellett azon rendbe tenni?
- Tetszik tudni, a barátnőm éket elvitték. Valószínűleg meg is ölték őket.
- Valószínűleg nem - ezzel a válaszával meglepett. Mit tudhatja ő, hogy mi történt Vele? - Elvisznek embereket, ez tény, akik még pár hónapja magasabb állami hivatalokban voltak. De nem ölik meg őket. Zsarolni lehet a legtöbbjüket a családtagjaikkal.

Ezután elég részletesen elmondta, hogy a megszállóknak nincs igazán emberük irányítani az országot, a régiót, a várost, ezért embereket visznek két-háromszáz kilóméterrel odébb, hogy ne ismerjenek senkit, de a zsarolás miatt irányítani tudják a közigazgatást. Aztán elmeséltem ennek a nőnek (Ágnesnek hívták), mi történt velem azelőtt, hogy jött volna a háború. Kedélyesen elbeszélgettünk, és elég későre járt, amikor elindultam haza.

- Köszönöm a bort, de most már ideje indulnom.
- Én meg még egyszer köszönöm a segítséget. Ha erre jársz, nézz be bármikor.

Későn értem haza, és kiadós szidást kaptam, persze jogosan. De valamiért úgy gondoltam, Ágnessel jó volt beszélgetni. Hiszen azt mondta, él. Él. Kedvem lett volna magamhoz ölelni a világot...

Kokárda

Azt hiszem, március 15-e kapcsán az érzelmeimet, gondolataimat elég jól összeszedtem két évvel ezelőtt a Hontalan haza című beszédféleségemben, aminek egy átdolgozott változata tavaly mégiscsak elhangzott a Szent László téren. Mint ahogyan a Szabadságról is sokat gondolkodom mostanság, valahogy központi témám lett (a Halál után ez azért már előrelépés). Nem is akarok igazán most ezekkel a dolgokkal foglalkozni, mert aki ismer, az úgyis tudja, mit gondolok március 15-éről meg arról, ami hozzá eszményekben kapcsolódik.

Most azonban inkább arról a kis piros-fehér-zöld valamiről írogatok, amit ilyenkor illendő (és szép hagyomány) kitenni a szívünkre. Egyrészt arról, mit is jelent ez igazából, másrészt meg arról, hogy hogyan is kell ennek a kokárdának kinéznie és miért.



Ez az ábra remekül szemlélteti a lényeget. Lehet (sőt valószínű), hogy Petőfi Sándoron is anno a piros szélű kokárda volt, ám a kokárda, hasonlóan a légierők koncentrikus köreihez, belülről kifelé "olvasandó". Azaz belül kell lennie a pirosnak. Ugyanígy amikor a magyar katonai repülőgépeken megnézzük a három kört, akkor belül találjuk a pirosat. Mert ez a sorrend. Az a kokárda, amit az emberek 99%-án látni lehet, bizony zöld-fehér-piros kokárda. Lehet, hogy elegánsabb, lehet, hogy szebb, de ettől még az igazi magyar kokárda nem olyan. Kinézetről ennyit, nekem is "rossz" kokárdám van (de igyekszem egy "jó"-t varrni).

A másik, hogy ezt a jelképet március 15-én kívül nem illendő használni (2002-ben sem volt az, igaz, Orbán Viktor?). 2002-ben nekem is sokáig kint volt a kokárda, utólag erre annyira nem vagyok büszke. A nemzeti jelképeket nem szabad napi politikai célokra használni. Pláne nem szabad kisajátítani. március 15-én az ember tegye ki, március 16-án vegye be ( ha nem március 15-én van a megemlékezés, értelemszerűen indokolt használni azon a megemlékezésen is). Ebben az országban ez 2002-ig elég jól működött, azóta valamiért kokárdát is alig látni az embereken. Ez számomra szinte tragikus. Mert március 15-e kapcsán van mire büszkének lennünk.

A Tavasz hatodik pillanata

Kijött a tavasz, gyalog mentem az Örsre. Szemet is szúrt az LMP standja, visszafelé hát belebotlottam (na, jó, szándékosan botlottam bele, történetesen odamentem). Egyrészt a régi hőskorszak (jobbikos) standolásai jutottak eszembe, de meglepően zártak voltak az ott állomásozó fiatalok, látszott, hogy unják nagyon (egyébként nemsoká meg is jött a váltás, de erről később). Próbáltam szóba elegyedni velük, hogy akkor ez a párt most mi is tulajdonképpen, de azon kívül, hogy politikai közép, érdemi választ nem kaptam az elején. Aztán egy idősebb (50-60 közötti) fickóval sikerült érdemben beszélgetésbe bonyolódni, de ő meg inkább a saját véleményét mondta mert - mint kiemelte - nem volt ideje a párt álláspontját még kitanulni.

Azzal indított, hogy az LMP annyiban liberális, hogy emberi jogi kérdésekben, kisebbségek kérdésében stb. az, gazdaságilag nem, és az butaság is. Több se kellett nekem, közöltem, hogy éppen fordítva gondolkodom, emberjogi téren inkább vagyok konzervatív, a gazdaságban liberális. Erről tényleg érdemi vitát folytattunk, miközben a pultnál álló lány szorgalmasan kérdezte a járókelőktől, hogy hányadik kerületben laknak (tőlem is megkérdezte, de már mondtam, hogy leadtam, a biztonság kedvéért nem kötöttem az orrukra, hogy kinek, ez utóbb jó döntésnek bizonyult). Szó esett demokráciáról, EU-ról és versenyről (én voltam a versenypárti), majd megérkezett egy csinos fiatal hölgy (sanda gyanúm szerint a XVI. kerületi jelölt) és fájó mondatokkal kezdett. Nevezetesen a Jobbikot illette nem éppen nőhöz méltó szavakkal, mert bepanaszolták őket, amiért az LMP a Jobbik plakátjaira ragasztott, mert máshol nem volt hely (Istenem, ezek a csúcsszabályozások). Komolyan próbáltam csöndben maradni... És végül sikerült is, bár nagy kedvem lett volna helyretenni a lányt egy kellemes bor, fröccs vagy sör melletti vitában.

Egy szó mint száz, az idősebb fószerral jól eldumáltam,látszik, hogy érti a demokrácia lényegét (bár neki sem fedtem fel pártállásomat és múltamat), a fiatalabbak viszont kevéssé voltak rugalmasak. Érdekes tapasztalat.